Fél három után néhány perccel léptem be a Prágába. Alig volt valaki. Megrendeltem egy adag unikumot /hagyománykövetés/, meg egy narancslét. Leültem, és arra gondoltam, adok harminc percet az esélynek, hogy mégis betoppan valaki. Junikban bíztam, meg B.Zsuzsában, ők nem azt írták vissza meghívásomra, hogy betegek, mozgásképtelenek, hanem azt, hogy jönnek.
B.Zsuzsa jött először, nem közelről, nem könnyen, de jött. Ahogy elkezdtünk társalogni, feltűnt Junik. Hármunk közül alighanem ő volt a legenergikusabb. Ügyesen kihúzta belőlünk, mi minden történt velünk a közelmúlt éveiben, de nem úszta meg ő sem,kifaggattuk, mit művel /varázsol/ mostanában. Észre se vettük, és már öt óra is elmúlt, besötétedett, volt, akinek utaznia kellett.
Jó, nagyon jó volt belül, szívemnek, lelkemnek, hogy ők ott voltak, hogy beszélgethettünk, erőt merítve az erősebb lendületéből, erejéből, s emlékezve a távol lévő többiekre.
Lassan hazabandukoltam, s hagytam, zsongjon csak fejemben minden, ami elhangzott!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése